Hogyan juthatunk ki az élet útvesztőjéből?

Nem rég végig néztem az Alaska nyomában című sorozatot, ami John Green regénye alapján készült. Régebben már olvastam ezt a könyvet, de még így is meglepő, hogy mennyire jó lett ez  a kis mini széria.
A történet feldolgozza a tinédzserkor legfontosabb problémáit. Azt, hogy milyen, ha kiközösítenek a suliban, csalódni egy szerelemben, csalódni a barátokban, milyen, ha rossz családi körülmények állnak fent, elvesztett szülő, rossz minták vagy példák az életre. Sajnos olyan példák ezek, amikkel kevesen foglalkoznak. Engem is kiközösítettek a suliban és én is éreztem magamat egy nagy semminek. Alaska Young egy fiatal lány, aki sosem dolgozta fel, hogy elveszítette az anyukáját. Aztán találkozik Miles-al, aki a nagy talánt keresi az életben. Hiszen ebben a korban mindannyian erre keressük a választ. Mi az élet értelme? Előbb-utóbb mindenki a maga módján tud erre felelni. Jó esetben. Néha én is úgy érzem, hogy csak belekapaszkodok időnként ebbe vagy abba. Dolgokba, amik egy időre reményt adnak aztán szertefoszlanak. Azt látom, hogy sok velem egy idős fiatal nem találja meg a válaszokat a kérdéseire. Pont erről szól ez a sorozat, hogy van egy csapat fiatal, akik válaszokat akarnak kapni. Van, akinek az élete tragédiával ér véget, mások pedig egymásból merítenek erőt. Én már egy picit idősebb vagyok mint ők, de vannak kérdések, amikre még én se kaptam válaszokat. Nem tudom, hogy hogyan álljak a saját lábamra és hogyan kéne élni ahhoz, hogy ne tegyenek fel az emberek kínos kérdéseket? 

Amíg egyetemre jártam mindenki azt kérdezte, hogy ezzel mégis mit fogsz kezdeni? Ha megtudják, hogy még mindig a szüleimmel élünk együtt akkor megkérdezik, hogy akkor nektek nagyon rossz ugye? Ha elmondom, hogy összeházasodunk megkérdezik, hogy miért költök ennyi pénzt az esküvőmre? A legutolsó a leggyakoribb kérdés. Valamiért hihetetlen az emberek számára az, hogy azért mert ez az álmom. Mert engem ez tesz boldoggá. Mert a kettőnk eddigi legbiztosabb döntése volt ez. Én már egy ideje megtanultam, hogy nem teszek fel kínos kérdéseket másoknak. Szerintem mindenki úgy éli az életét, ahogy neki jó. Nem kell mindennek tudnom az okát. Éppen elég az, hogy önmagammal foglalkozzak. 
Szerintem ebben a sorozatban is észrevehető, hogy sokszor a rossz családi mintákat visszük tovább. Vagy éppen az otthoni rossz körülmények sarkallnak többre. Nagyon fontos az, hogy milyen útravalót kapunk az élethez. Mindenki a maga sorsának kovácsa, de valahol tapasztalnunk és tanulnunk kell. Például a tehetősebb szülők gyerekei nem törődnek vele, hogy a cselekedeteiknek mik a következményei. Mert megszokták már, hogy anyu és apu úgy is a hátuk mögött állnak. Másokat pedig éppen azért mernek elő venni mert tudják, hogy senki nem védi meg őket. 
És mi lesz akkor, ha valakinek a sorsa egyesen száguld a szakadék felé? Mi lesz, ha nem lesz ott senki, hogy segítsen rajta? Vajon mi az élet értelme? 

Egy út az oltárhoz...

Amit sosem felejtesz el. Furcsa belegondolni, hogy kevesebb, mint egy év van hátra az esküvőig. De az talán még különösebb érzés, hogy nem azt az egyetlen napot gondolom a legfontosabbnak. Számomra sokkal fontosabbak ezek a napok. Amik álmodozással és tervezgetéssel telnek. Folyamatosan ezen gondolkodunk és a legapróbb részletekig megtervezzük az egészet. Tudom, hogy szívünket-lelkünket beletesszük ebbe. Mégis a sok „kis” naptól lesz majd az a nap annyira nagy. Már lassan négy éve annak, hogy egymás mellett döntöttünk. Azóta vagyunk együtt. Szeretjük és tiszteljük egymást. Ha visszagondolok nagyszerű érzés volt megélni a rózsaszín ködös pillanatokat. Nem ettem és nem aludtam jól. Féltem, ha felébredek akkor véget ér ez a szép álom. Lassan megszoktam ezt az új valóságot és a láng már nem lobogott olyan nagyon. Ez így természetes. Sokat tanultunk egymástól, de én ebben a kapcsolatban nőttem fel. Őszintén megbízni valakiben és rábízni a legféltettebb titkainkat nagy feladat volt. Egyáltalán nem bíztam magamban ezért benne sem tudtam teljesen megbízni. Mégis itt maradt. Segített nekem megtanulni, hogy nem lesz egyszerűbb attól, hogy magamat vagy őt bántom. Jó érzés volt, hogy tényleg feltétel nélkül szeret. A leghisztisebb és legrosszabb napokon is. Sose akartam azt mutatni vagy mondani másoknak, hogy a mi életünk együtt tökéletes. A szeretet viszont mindig összetartott minket. A közös célok erősebbé tették ezt a köteléket. Hosszú ideig vártam rá és most féltve őrzöm ezeket az emlékeket a szívemben. 
Számomra nagyon fontos, hogy arról is beszéljünk, hogy milyen, amikor nem működik jól a kapcsolatunk. Mert sokszor cselekszünk vagy mondunk ki olyan dolgokat, ami sértő a másiknak. Ráadásul ez a legkisebb apróság is lehet. Ami aztán szép nagyra nő és ajtó csapkodás is lehet belőle. Sokszor gondoltam azt, ha eldöntöm, hogy holnaptól jobb leszek és nem hisztizek akkor minden működni fog. Változtatni viszont sokkal keményebb munka és ez egy olyan folyamat szerintem, ami soha nem ér véget. Az, hogy csiszolódunk egymás mellett egy életre szóló feladat. Éppen ezért is fontos számomra a házasság. Mert biztosan tudom, hogy mindent vállalni akarok. Az összes rosszul sikerült reggelt és elrontott napokat. 
Nem rég pedig azt hallgattam mikor a tiszteletes arról beszélt, hogy az esküvő a szerelem csúcspontja. Akkor látod a másikat a legszebbnek, a legjobbnak. Úgy érzed tele vagy türelemmel, megértéssel, szeretettel. Aztán jönnek majd a hétköznapok. Elkezdenek kifogyni a készletek. Már nem vagyunk a legjobbak. Mit tehetünk, ha így lesz? Szerintem sok mindent. Fordulhatunk a hitünkhöz és kérhetünk segítséget. Ahogy telnek az évek már egyre jobban értem, hogy milyen jó érzés abban hinni, hogy életemet nem a vaksors, a véletlen irányítja. Másrészt én nagyon hiszek a kapcsolatunkban is, hiszek a vőlegényembe és abban, hogy mindig lesz erőnk a problémáinkat megoldani. Közeledünk a szerelmünk csúcsához és nagyon szép, de egyben kalandos is ez az utazás. Még viszonylag „sok” idő van hátra jövő augusztusig. Addig számolom a hónapokat. És persze addig még más feladatok is várnak rám, amiket türelmetlenül várok.  

25

Huszonöt éves lettem. Most úgy érzem, mintha egy hegy tetején állnék, és a tájban kibontakozna az életem. A múltam és a távoli jövőm. Nem tudom, hogy mikor telt el ennyi idő. Nem tudom, hogy mikor nőttem fel. Viszont emlékszem életem állomásaira. Az emberekre, akik hosszabb vagy rövidebb ideig elkísértek az eddigi utamon. Ha valaki megkérdezné, hogy elégedett vagyok-e az életemmel, akkor igennel felelnék. Hogy így terveztem-e? Nem hiszem. Mindig úgy képzeltem, hogy sok barátom lesz, és iszonyú sikeres leszek a munkámban. Nos, utólag örülök annak, hogy nincs túl sok ember körülöttem. Csak olyanok, akik őszinték hozzám és tényleg magam miatt szeretnek. Sikeres még nem lettem, de talán majd annak is eljön az ideje. Viszont nagyon sokat kaptam helyette. Megtaláltam a helyem a világban a megfelelő ember mellett. Nagyon hálás vagyok, azért mert megtapasztalhatom az igazi szerelmet, amiben teljes lehetek és én is (remélem) fontos értékeket adok a vőlegényemnek. A családom a talaj, amiben elkezdhettem növekedni és most felnőttként is szívesen fordulok hozzájuk. Akkor, ha csak egy jó szóra vagy támogatásra van szükségem. Az életem szerencsére még soha nem volt igazán mélyponton. Inkább csak hullámvölgyek voltak, de mindig voltak kezek, amik elkaptak, ha zuhanni kezdtem. Biztonságban vagyok, jó létben, boldogságban. Ha a múltamra gondolok sokszor nevetek. Sokszor sok hülyeséget csináltam, szerettem hiába, hibáztam, elbuktam és végül tovább mentem. Mindig csak előre tekintettem. Utakat és célokat kerestem a magam számára. Tervezgetem a jövőmet. Színes vadvirágok nőnek a helyén. Valahol a távolban két fa örökre körbe fonja egymást. Máshol pedig egy világítótorony fénye tűnik fel újra és újra. Nagy dolgok várnak még rám. Kevesebb mint egy év múlva feleség leszek. Sokszor gondolok rá, hogy milyen érzés lesz örök hűséget fogadni egy nem mindennapi embernek. Már régóta készen állok rá. Örömünnepet szeretnék és tudom, hogy tűzijáték lesz a szívemben. Ott lesz mindenki, akinek fontos szerepe van az életembe. Nagyon szép ez a táj. Szeretnék örökre itt maradni. Szeretnék elrévedni. Szeretem nézni ahogy másoknak is épül az élete. Szeretek szerepet vállalni benne és segíteni. Hiszek abban, hogy a család a legfontosabb egység. Szeretném összetartani a szétfutó szálakat. Boldog vagyok itt. 

Tiszta ingyencirkusz az egész

Szentesi Éva - Pedig olyan szépen éltek

Szeretném már előre tisztázni, hogy cselekményleírást tartalmaz a szöveg, így, aki még nem olvasta a könyvet az térjen vissza később. A saját, szubjektív véleményemet fogalmaztam meg. Nem baj, ha másképp gondolkozol, hiszen éppen attól szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák.

Bevallom őszintén, hogy ez volt az első könyv, amit Szentesi Évától olvastam. Azt hiszem, nem szorul nagyon terjedelmes bemutatásra az írónő. Ő azon ritka kivételek egyike, akit érdemes követni az instán. Nagyon vagány, szókimondó és erős nő. Lentre beteszek róla egy Tedx-es videót, amit érdemes megnézni. 
A könyvben a fejezetek a főszereplő Nyilánszky Mari életkora szerint vannak felosztva. Szerkezetileg pedig három nagyobb részt különböztetünk meg: a gyerekkort, a tinédzserkort és a felnőtt éveket. Hol több, hol pedig kevesebb idő telik el egy-egy fejezet között. Tipikus vidéki életet él a szüleivel és öccsével. Apja alkoholista, édesanyja pedig szeretőt tart és igyekszik eltűrni az agresszív férj viselkedését. A legtöbbet, amit Mari kap tőlük az, hogy „fiamnak” szólítják, és hasznos tanácsokkal látják el az élettel kapcsolatban. Például azzal, hogy mivel nőnek született az egyetlen esélye, ha csinos lesz. Nagyon nehéz gyerekkort kapott útravalónak, hiszen szeretetet egyáltalán nem kapott és ezen megszólítás miatt nehezen tudja magát nőként azonosítani. Már gyerekkorában megjelenik Mari sorsának ellentéte. Krusóczky Brigi egy közeli szomszédjuk, aki egyben Mari barátnője is. Ő mindent megkapott az élettől. Szerető családot, biztos anyagi hátteret és lehetőségeket arra, hogy bármi lehessen belőle. 
Mivel ebből a közegből a menekülés az egyetlen kiút ezért Mari kollégiumba megy, később megismerkedik egy rendes és becsületes pasival, akit Máténak hívtak. Ebben a részben nagyon szépen megjelenik az, hogy Mari nem tudja nőként megélni a különböző helyzeteket vagy csak nagyon nehezen birkózik meg velük. Nyíltan beszél arról, hogy a terhesség nem jó. Pedig nagyon sokaknak ez életük legszebb időszaka. Szerintem fontos kiemelni azt, hogy nem élvezi ezt mindenki annyira és igenis vannak borzasztó részei. Mint például Marinak is szülés utáni depressziója lesz. Azért ez még mostanában sem egy hétvégi beszédtéma az ismerősök között. Nálunk nagyrészt csak tökéletes anyák vannak. 
„A terhesség nem jó. Utálom a hasamat, várom, hogy kijöjjön belőlem a gyerek, és akkor túl leszek végre ezen az egészen. […] Azt mondta Máté anyja, hogy az anyaság a legnagyobb boldogság világon, de nem tudom, hogy nekem most akkortól kell boldognak lennem, amikor kijön belőlem a gyerek, vagy már mostantól kéne éreznem. Én csak a bedagadt bokámat érzem, meg azt, hogy egy óriási, gusztustalan bálna vagyok.” Végül már azt hinnénk, hogy Mari a célegyenesben van. Megkapta a boldog családot, egy szép házat és nyugodtan élhetne. De hogyan tudna úgy élni, hogy nem tanult meg szeretni másokat? Amikor Mari lelép a szeretőjéhez Zoltánhoz még egy tabu témát feszeget. Ami pedig nem más, mint az, hogy nem viszi magával a gyerekét. Ami részéről egy teljesen elfogadható döntés. Hiszen őt sem szerették soha a szülei és ő sem tudja, hogy hogyan kell csinálni. A gyereket legalább a biztos jóban marad és szerintem is ez volt a helyes döntés. Ő pedig elkezd egy egészen más életet Zoltánnal, aki kőgazdag és, aki mellett szó szerint mindene megvan. Az anyagiakat tekintve legalábbis biztos. Ez a rész viszont egy hatalmas társadalmi kritika a felső tízezer életéről. Egy borzalmasan torz világba kapunk betekintést, amit a pénz és a hatalom tart egyben. Szerintem nagyon fontos, hogy betekintést kaphatunk ebbe is. 
„A budai nők nem esznek kenyeret. Otthagyják a letakart kosárban, vagy simán csak szólnak előre, hogy inkább ki se hozzák. Vannak olyanok is, akik kihajtogatják a kendőt, és mint egy illatos kisbabát, megszagolják, lehunyt szemmel, aztán gondosan betakargatják és tüntetőleg félretolják. A kalóriaszámlálás még a kenyérnél is fontosabb Budán, itt nem úgy van, hogy zabálsz összevissza, mint egy hülye, aztán meg kilóg a Gucciból a hájad.”
Marinak itt is lesznek új barátai, mint például Krisztike, aki családon belüli erőszak áldozata. Nem csak ebben a könyvben, de az életben is láttam már olyan nőket, akik eltűrik ezt, mert a pasijuk vagy a férjük tele van pénzzel. Őt is ezzel lehet kárpótolni, a drága nyaralásokkal és az üres ígéretekkel, hogy még egyszer ilyen nem fog történni. Ebben az életszakaszban mikor már Mari annyi mindent megtapasztalt, látjuk újra Brigit. Azt a lányt, aki ugyanonnan indult mint ő, csak más lapokat osztott neki az élet. Orvos lett belőle és egy húzósabb éjszaka után Krisztikét ápolja a kórházban. 
„Ahogy beszél, az jut eszembe, hogy neked, Brigikém, könnyű, bazdmeg. Dumálsz itt ebben a csodálatosan fehér köpenyben, a kényelmes magánkórház folyosóján, ahol nemsokára valószínűleg osztályvezető leszel, a tökéletes vonásaiddal, a tökéletes alakoddal, és a tökéletes bőröddel meg fogaiddal, és azt mondod, tenni kéne valamit egy olyan nővel, akinek nem sok választás jutott ebben az életben. Neked, Brigi, bazmeg, volt rendes gyerekszobád, te nem láttad sose, hogy veri agyba-főbe apa anyát, neked volt illatos ágyneműd meg baszott nagy fürdőkádad, meg legjobb egyetem, meg új iskolába külön bevásárlólista. Neked nem kellett azért senkit leszopnod, hogy jobb életed legyen. Neked a férfi nem mentőöv volt,  hanem az amúgy is kibaszottul tökéletes életed egyik lehetősége, amit vagy akarsz, vagy nem.”
Mari harmincegy éves mikor a történet véget ér, de szerintem még nincs vége igazán. Legalábbis nagyon remélem, hogy lesz folytatása.
Összességében úgy láttam, hogy megoszlanak a vélemények erről a könyvről. Egyesek szerint túlságosan trágár, mások szerint az a szép benne, hogy ennyire őszinte. A saját meglátásom az, hogy mivel Mari szempontjából íródott a történet ezért így hiteles. Furcsa lett volna, ha egy kis faluból származó kislány az alkoholista apjától és nem túlzottan művelt anyjától a szép beszédet tanulta volna meg. Másrészt, ami még nagyon megrázó ebben a történetben, hogy nagyon életszerű. Vidéken, de akár az egész országban nem kell messzire mennünk, ahhoz, hogy hasonló családokat lássunk. Én is az egyetemi tanulmányaim során szembesültem igazán azzal, hogy vannak olyan családok, ahol a gyerekek azért nem járnak iskolába mert nincs pénzük cipőre. Vagy kólát adnak a cumisüvegbe a kisbabáknak mert más nincs otthon és nem is igazán törődnek velük. 
Mindenesetre szerintem fontosak az olyan írások amiből a valóságot ismerjük meg és itt játszódnak sokszor a szemünk előtt, csak nem vesszük észre. 

„Lenyomatok vagyunk.
De nem maradunk itt örökre.
És ezért – ha valamiért egyáltalán – végtelenül hálás vagyok.”

Abban a korban vagyok

Abban a korban vagyok, amikor már igyekszem valóra váltani az álmaimat. Felnőttem és lassan magam mögött hagyom a tervezgetést. Abban a korban vagyok, amikor körülöttem az emberek megházasodnak és gyereket vállalnak. Menyasszony vagyok. Tervezgetem a nagy napot és közben várok. Ülök a padon másoknak az esküvőjén. Figyelem a lányok arcát. Keresem a boldogságot. Szeretném elcsípni a pillanatot mikor rájönnek, hogy megígérik egymásnak az örökkévalóságot. Ezekben a percekben biztos szövetségesei egymásnak. Bármit is hozzon az élet ezt a napot nem fogják elfelejteni soha. Látom, ahogy mások felépítik az életüket. Látom a körülöttem élő nőket, ahogy büszkén adják a világ tudtára azt, hogy gyermeket várnak. Boldog vagyok, mert tudom, hogy mindannyian csodálatos anyák lesznek, akik megtanítják majd a gyerekeiknek, hogy mitől szép ez az élet. Támogatni fogják őket az útjukon. Aztán keserédes ízt érzek a számban. Talán lemaradtam valamiről. Talán túl sokáig vártam azzal, hogy felnőjek. Mindig is féltem tőle és mások egyszerűen veszik az akadályokat. Látom, ahogy mások tégláról-téglára építik a karrierjüket. Én még mindig keresem az utamat. Mégis tele vagyok hálával, mert a kétségeim közt mégis támogat a társam. Egyikünknek sem ugyanaz az útja, sem a szerelemben, sem a munkában. Bizakodva tekintek a jövő felé. Abban a korban vagyok, amikor még él bennem a remény.

De miért pont a női sorsok?

Elsősorban azért mert, amikor az egyetemen egyre többet foglalkoztam ezekkel a könyvekkel rájöttem, hogy mennyire sokfélék vagyunk. Egy nő előtt az életben ezernyi út és lehetőség áll, de általában sok akadály is. Én szeretném megmutatni, hogy erősek vagyunk és bátrak, ha arra van szükség. Megálljuk a helyünket egyedül is, de jól működünk csapatban is. Lehetünk anyák vagy dolgozhatunk keményen. 

Másodsorban pedig azért mert szeretném, ha nem hullanának porba a történeteink. Például, ha a Nyugat első nemzedékére gondolunk szinte biztos vagyok benne, hogy nem Kaffka Margit lesz az első, aki beugrik. Az ironok.elte.hu weboldal például tizenkét elfeledett írónő munkásságával foglalkozik. Én szeretném, ha mindenféle nőkről szóló könyv helyet kapna itt függetlenül attól, hogy ki írta. Nagyon érdekes egy férfi szemén keresztül is látni egy női világot. Például Németh László: Iszony című regényét, ha akarnám se tudnám elfelejteni. Nem rég pedig megnéztem egy dokumentumfilmet egy amerikai tornászbotrányról. 2017-ben elítélték Larry Nassart, aki profi tornászlányok hivatalos orvosa volt. Két évtizeden keresztül sok száz nőt zaklatott szexuálisan. Két éve történt. Megrázó belegondolni, hogy még ma is nehezen találják meg a hangjukat azok, akiket bántottak. Talán azt volt a legrosszabb hallani, hogy eleinte nem akartak nekik hinni. Ezzel ellentétben pedig a film végén nagyon sokan a bíróságon mesélik el a történetüket. Azt a történetet, ami egyébként eleinte süket fülekre talált. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk azokról, akik már nincsenek a köztudatban, de szóljunk azokról is, akik ma is itt vannak. Akik inspirálnak, tehetségesek és büszkék lehetünk rájuk. A következő bejegyzést szívesen szentelném Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek című könyvének. Erre az írónőre számos okból nézhetünk fel, de ez az írása számomra kiemelkedő. Egy olyan nő sorsát mutatja be, aki szó szerint semmit nem kapott az élettől. Sem pénzt, sem megbecsülést, sem szeretetet. Egyedül kellett mindenre rájönnie és nem tanult meg szeretni mivel őt sem szerették. 
Mindegy, hogy miről beszélünk, a múltról vagy a jelenről, de egy biztos, hogy fontosak vagyunk. Egyik kedvenc mottóm pedig, az, hogy „Minden erős nő mögött önmaga áll.” Ez azt jelenti számomra, hogy bármit el tudunk érni az életben, ha elég kitartóak vagyunk. 

Miattad nem lett belőlem senki

Henrik Ibsen 1879-ben írta meg a Nóra (Babaház) című drámáját. Egy olyan korban amikor nem volt szokás, hogy egy nő elhagyja a családját. Igazából szó sem lehetett róla. Ezért csak úgy játszhatták a színházba, hogy Nóra marad a gyerekei miatt. Teljesíti a szent kötelességét. De mi lett volna, ha ez az egész napjainkban történik? Hogyan nézhetünk rá mai szemmel? Illetve a kérdés az, hogy én hogyan tudnám most értelmezni a történteket, saját, szubjektív véleményem alapján. 

Szóval képzeljünk el egy tökéletesen boldog családot. Lehet, hogy Nóra éppen az instára töltögeti fel a képeket. Gyönyörű ház, remek férj, csodálatos gyerekek. Hiszen ezt most is sok embernél láthatjuk. Boldogság, szerelem, stb. De senki sem tudhatja, hogy mi zajlik a háttérben. Nem szeretjük közzé tenni a szorongásainkat, a hibákat. Ha valami hiba csúszik a számításba akkor apu lelép és anyu marad a gyerekekkel az esetek többségében. Persze, hogy így van hiszen a nők másképp vannak bedrótozva és másképp kötődnek a gyerekeikhez. Még az egyetemen kellett olvasnom ezt a drámát és emlékszem, hogy mennyire mély nyomot hagyott bennem. Nóra nem egy átlagos nő, ő az a nő, aki elsőként nyitotta ki az ajtót egy új élet felé. Távozott a színpadról ahol egy hamis szerepet kapott az élettől. Egészen addig tudta működtetni a kívülről hibátlannak tűnő életet, amíg nem kezdett el kiállni magáért és döntéseket hozni a saját életével kapcsolatban. A Katona József színházban láttam a darabot, ahol számomra nagyon fontos mondatok kaptak kiemelkedő hangsúlyt. Például az, amikor Kristine a fejéhez vágja, hogy „Neked csak megszületni volt nehéz.” Hiszen látszatra minden az ölébe hullott és sosem kellett nélkülöznie. Egyetlen titka volt, de sokáig ez sem okozott problémát. Igen megkapott mindent, de vajon erre vágyott igazából? Nórának is az volt az álma, hogy anya és feleség legyen? A boldogság mindenkinek mást jelent és nem álmodunk ugyanazokról a dolgokról. Mi lesz, ha egy nap felébredünk és rájövünk arra, hogy nem erre az életre vágytunk? Mindennél jobban hiszek abban, hogy mindannyian embernek születtünk és nem számít, hogy nők vagyunk-e vagy férfiak. Ez viszont nem így volt Nóráék idejében és sok helyen a világon még ma sincs így. 

„Helmer: Ó, te elvakult, tapasztalatlan teremtés. 

Nóra: Azon kell lennem, hogy tapasztalatokat szerezzek, Torvald. 

Helmer: Elhagyni az otthonod, a férjed, a gyermekeidet! Nem gondolsz rá, az emberek mit mondanak? 

Nóra: Erre nem lehetek tekintettel. Én csak azt tudom, hogy erre van szükségem. 

Helmer: Ez vérlázító! Meg tudnád tagadni legszentebb kötelességeidet? 

Nóra: Mit tartasz te az én legszentebb kötelességeimnek? 

Helmer: S ezt én mondjam meg! Nincsenek kötelességeid a férjeddel, gyermekeiddel szemben? 

Nóra: Más ugyanilyen szent kötelességeim is vannak. 

Helmer: Nincsenek… Miféle kötelességek volnának azok? 

Nóra: A kötelességeim önmagammal szemben. 

Helmer: Legelsősorban is feleség s anya vagy. 

Nóra: Nem hiszem többé. Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te – vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek.(…)”

Ezért is gondolom úgy, hogy még mindig fontos törődni és foglalkozni a női sorsokkal. Számomra a színházba a darab legkiemelkedőbb pillanata az volt, mikor Nóra azt mondta: „Miattad nem lett belőlem senki.” Mit is értett pontosan alatta? Nem adtál nekem célokat. Nem adtál nekem lehetőségeket. Nem támogattál abban, hogy sikeres legyek az életben. Beültettél egy tökéletes életbe és hagytad, hogy éljem a nők előre elrendezett „boldog” életét. Azóta sokan színpadra vitték már ezt a darabot és sok féle befejezés született. Volt olyan ahol Nóra kiugrott az erkély ajtón. Vagy éppen az előadás végén szitává lőtte a férjét. (Ezekről és más rendezésekről ITT olvashattok bővebben. Egy valamiben viszont megegyeznek: Nóra elhagyja a családját. De tovább gondolhatjuk a helyzetet. Mi a megítélése annak a nőnek, aki napjainkban hagyja el a családját? Úgy gondolom nem sokkal jobb, ami akkor volt. Az viszont szinte természetes, hogy apu máshol él és hétvégére elviszi a gyerekeket és talán gyerektartást is fizet. Számomra a legnagyobb üzenete a darabnak az, hogy ne féljünk változtatni. Ne maradjunk egy számunkra méltatlan helyzetben. Ne maradjunk egy olyan emberrel, aki nem tesz boldoggá. Az ajtó mindenki előtt nyitva áll. A kérdés az, ha eljön az ideje akkor ki mersz-e rajta lépni?