2017. július 28., péntek

Holnap


A holnap az a nap amin még változtathatsz. Jó lett volna már korábban tudni, de még csak mostanában tanulom meg, hogy az egyetlen érzés ami segíthet az a szeretet. Mivel emberek vagyunk gyakran hatalmában kerít minket a gyűlölet, az, hogy utálom, elegem van. Viszont nemrég olvastam valami okosat. Mindig azt kell nézni, hogy mi az amit tudsz szeretni a másik emberbe. Nekem is sokat segített. Akit "gyűlölök" még abban is van mit kedvelni. Szeretem mert sokat tanított nekem az életről. Szeretem mert megmutatta, hogy milyen ember nem akarok lenni. Szeretem mert miatta kezdtem el írni az érzelmeimről. Hogy mit szeretek még az írásban? Öt éven keresztül az egyetlen dolog volt amibe bele tudtam kapaszkodni. Számomra ez volt a fény az alagút végén. Minden egyes leütött betű segített túlélni. Amikor írtam segített lélegezni. Mikor pedig úgy éreztem rám szakadt ez a világ akkor sem engedett messze magától. Szeretem mert megtanított, hogyan akarok élni. Akit pedig gyűlölök mégsem kívánok neki semmi rosszat. Kívánom mindenkinek, hogy kapjon annyi szeretetet ami az égig emeli fel. Ha ez az érzelem vezérelné az embereket egy sokkal jobb világban lehetne élni. Apró csepp vagyok ebben a hatalmas tengerbe, de tegyünk a változásért. A holnap csak rajtunk múlik. Mi változtathatunk rajta. Most pedig nézd meg, hogy az akit eddig gyűlöltél miért tudod szeretni. 

2017. július 15., szombat

Szerelem

Belekapaszkodom az ölelésébe. Már nincs erőm egyedül lélegezni és végtelenül fáradt vagyok. Életemben az első komoly döntést hoztuk meg együtt. Még utoljára összeszedem a maradék erőmet, hogy képes legyek harcolni értünk. Sokáig nem hittem és magamban nevettem rajta, de nem lehetne ennél igazabb, hogy ő az én bástyám. Az én emberem, az én választásom, az én szerelmem. Miatta képes vagyok felvenni a harcot bárkivel. Ő ismeri egyedül a szívem titkait és támogat abban, hogy álljak ki végre magamért. Erőt ad ahhoz amihez nekem sosem volt. Már nem bánt úgy az élet, ha benne bízom. S közben már ott van az, akiért érdemes kiállni. Annyi mindent dobhat az élet mikor még fel sem készültem rá. Megint itt vagyunk, megint kompromisszumokat kötünk és próbáljuk kitalálni hogy lenne a legjobb. Annyiszor megtettük már. Tervezgettük a napjainkat, hogy egy héten legalább egyszer lássuk egymást. Mindig csak őt láttam magam előtt. A legnehezebb vizsgáim előtt rá gondoltam mert tudtam, hogy kettőnkért teszem. Mindig a közös életünk képe lebeg a szemeim előtt valami nagyon távoli jövőben. Álmaink vannak amiket egyenlőre a távolság kétfelé oszt. Eldöntöttem, hogy bármi is lesz ezután nem adom fel. Minden nehézséggel együtt vállaltam ezt a kapcsolatot már a legelején. Most megint értünk küzdök és közben belékapaszkodom. A szerelmet nem helyettesíti semmit az viszont megteheti bármivel. Hallgatok rá mikor igazat mondd a szívemnek és elmagyarázom neki azt amivel nem értek egyet. Amikor pedig nem bírom tovább a szívem megy tovább. Hozzá húz.

2017. július 10., hétfő

Eső



Az ablakból néztem ahogy szakad eső. Az égen hatalmas villámok cikáztak. Milyen régen volt már így. Nem az, hogy esett hanem az, hogy egyedül hallgattam a szobámban. Néha hatalmas ajándék tud lenni a magány. Főleg akkor gondolok erre mikor hosszú idő után döbbenek rá, hogy most igazán egyedül maradtam. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy vajon kibírnám-e azt, hogy valaki mindig ott van. Azt hiszem ehhez is hasonló szenvedély kell mint az egyetemhez. Nagyon kell szeretned azt a másikat, hogy kitarts mellette. Egyszer valaki azt mondta, hogy az eső minden rosszat elmos. Mikor vége van tiszta lapot kaphatsz. Sok mindent jó csinálni mikor esik az eső. Akkor hangosan sírhatsz és úgy érezheted a világ együtt érez veled. Lehetsz végtelenül szomorú. Mégis jó néha egyedül maradni. Egyszerűen csak szakad az eső és nincs mellettem senki. Mélyen elmerülök a gondolataimban. Most nincsenek kötelességeim. Senki nem vár tőlem semmit. Nem kell különlegesnek vagy szerethetőnek lennem. Önmagam vagyok és szeretem. Egy pillanatra még a világ is lelassul. Elképzelem, hogy ugyanígy szakad az eső. Mi már együtt élünk, a magányunkat megosztjuk egymással. Kell nekem, hogy ne zavarjuk meg egymást. Lélegezni szavak nélkül. Lassan két éve élek kapcsolatban vele. Máskor mikor magányos vagyok iszonyatos erővel hiányzik. Most nincs idő és nincsenek távolságok a szívemben. Már régóta érzem, mintha egy család lennénk. Mi ketten. Még akkor is, ha most még csak közös álmaink vannak. Valahol a jövőben ugyanígy szakad az eső és jól esik a magány. Mellettem fekszik az ágyban. Jól esik a közelsége, hogy bár itt van a gondolataim messze járnak. Talán pont erre az estére emlékezem. 

2017. július 9., vasárnap

A tökéletesség I.

Azt mondtad, hogy majd reggel hívsz. Én pedig azt mondtam, hogy rendben van. Mindketten tudtuk, hogy most halljuk egymás hangját utoljára. Magam elé képzeltem az arcodat. A telefon a füledhez szorítod, próbálsz még mondani valamit, de a szavak már nem jönnek ki a torkodon. Hallom, ahogy nagy levegőt veszel. Nem húzod a szád félszeg mosolyra, mint máskor.
A kettőnk egyenlete valahol az évek súlya alatt megborult. Emlékszem néhány hónappal ezelőtt az egyik barátod (aki nő) azt mondta nekem, hogy a tökéletességre való törekvés egyenes út a középszerűséghez. Ezt azóta sem felejtettem el és így, hogy az ember közeledik, a harminc felé bizonyos dolgokat átértékel az életében. Például azt, hogy mire volt ez jó? Akkor persze már eszembe jutnak a szép emlékek veled. Egy olyan férfivel az oldalamon, akivel boldog voltam, és akivel biztonságban éreztem magamat hosszú időn keresztül. Később viszont azt is láttam, hogy hullik darabokra életem nagy szerelme. Megpróbáltam mindent – mert megfogadtam, hogy nem adom fel, amíg nem próbálok meg érted mindent – de nem sikerült. Nem tudtalak helyre hozni téged bár egy veszekedésünk alkalmával közölted velem, hogy nem is kell. Kár, hogy nem szóltál hamarabb.
Mióta nem vagyunk együtt már nem próbálok meg tökéletes lenni. Igaz nincs is senki, akinek meg kéne felelnem és őszintén ezt már nem is bánom. Ez volt az egyetlen értelmes, tiszta gondolat, amibe próbáltam belekapaszkodni különben biztos, hogy ezt a szakítást nem élem túl.
Még mindig sokat gondoltam az utolsó beszélgetésünkre. Szerettem volna újra hallani a hangod és sokszor ébredtem arra, hogy fel kell hívnom téged. Aztán az is eszembe jutott, hogy mennyire megkönnyebbültem akkor, amikor leraktam a telefont. Olyan volt, mint valami évezredes súlytól megszabadulni. Egészen addig nem tudtam, hogy ennyire leterhel az, hogy veled törődjek. Persze még most is szeretnélek megjavítani és még most is te vagy az, akibe szerelmes vagyok. Jól tudom, hogy ilyen nem lesz még egyszer az életben. Talán az a baj, hogy megpróbáltam a tökéletesre formálni a kapcsolatunkat. Ezzel megmutatva mindenkinek, hogy kézben tartom az életünket.
A sok mosoly mögött mások előtt mégis kétségek gyötörtek éveken keresztül. Nem beszéltem róla senkinek, mert azt hittem akkor nincs tétje a dolognak. Elviseltem a kérdéseket, hogy miért nem veszel már feleségül ennyi idő után és tervezünk-e a családot. Ilyenkor teljesen kikapcsoltam és hagytam, hogy válaszolj. Igazán nem is érdekelt, mert szerettem volna egy tőled független nő lenni. Ezt viszont nem tehettem meg addig, amíg egymás árnyékában jártunk felválta.
 A középszerűség nem volt nekünk való, mert mi tökéletesnek hittük. Nem kellett volna. Ma már sok minden mást értékelek az életemben.
Még mindig látom magam előtt az arcod, ahogy a telefont a füledhez szorítod. Nem mondasz semmit. Én pedig megszakítom a hívást. 

2017. július 2., vasárnap

A múlt és a jelen


"Múlt és jelen között mozgalmas egyensúly áll fönn; a múlt sosem elintézve és lezárva hever az ember háta mögött, hanem minden jelen újból és másképp hozza működésbe."
(Aleida Assmann)

Nyár

Megérkezett a nyár. Szeretem ezt az évszakot mert a szabadságot hordozza magában. A nyaralást és a reményt. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy szinte bármi megtörténhet. Rengeteg emlék fűződik ehhez az évszakhoz. Az egyetemi gólyatábor mikor attól féltem, hogy senki nem fog velem szóba állni. A fesztiválok mikor az ember kicsit elvesztheti az eszét. A bulik amik kicsit sem úgy sikerültek mint ahogy terveztem. Mégis mennyi élmény és átélt pillanat. Azt mondtam nem akarok soha többet a múltról írni mégis ezer szállal köt hozzá az élet. Enélkül nem lenne az aki most vagyok. A lépések meghatározták a mostani utam célját. Segített rájönni, hogy merre akarok menni és azt is, hogy kivel. Néha szeretek egész éjjel ébren maradni és arra gondolni, hogy milyen jó lenne megváltoztatni mindent. Ha beválthatnám már most rögtön a nagy álmokat. Ahhoz viszont még időre van szükségem. Nem lenne jó mindent egyszerre megkapni. Az apró sikerek még édesebbek így. Nem tudom idén mit fog elhozni nekem ez a néhány hónap, de remélem, hogy élményekben és szeretetben gazdag lesz. Érezni az édes illatokat a levegőben és messze merengően bámulni a balaton vizét. Jó és rossz döntéseket hozni. Haragudni, sírni, megbocsájtani. Kell, hogy öleljenek. A rémálmok után felébreszteni. Hallani, ahogy zuhog kint az eső. Valahol vidéken egy sátorban feküdni egyedül. Egy fárasztó éjszaka után hazaérni az ágyamba. Együtt nevetni másokkal. Féradtan nézni a tájat az autó ablakából. Hiányolni téged egy koncerten. Hangosan énekelni a tömegben. Érezni, hogy félek, érezni, hogy élek. Reggel elindulni a munkába. Várni, hogy teljen az idő. Arra gondolni, hogy milyen jó lesz a hétvége. Ez mind a nyár. Csupa apróság amitől egész lesz. Aztán úgy is kezdődik a szeptember és meg kell valósítani az álmokat. 

2017. május 15., hétfő

Kaffka Margit: Színek és évek

Mivel nagyon szeretem ezt a regényt és jövőbeli szakdolgozatom témája így biztos fogok még megosztani ezzel kapcsolatos bejegyzéseket, ha valami érdekeset találok róla ami titeket is érdekelhet. Ha már ebben a szellemiségben hoztam létre ezt a blogot akkor írok nektek róla kicsit bővebben is. 
Ebben a regényben a főszereplő Pórtelky Magda, aki elmeséli az életét. Már elmúlt ötvenéves mikor visszaemlékezik arra, hogy mi történt vele eddig. Az emlékezetének a szűrőjén keresztül elevenedik meg előttünk a látszólagos felemelkedése majd bukása. Első férje Vodicska Jenő, aki mellett jó dolga van és mindent megtesz azért, hogy megyei alispán legyen belőle. Mégsem tud mellette igazán boldog lenni és nem becsüli meg. Miután megbukik a választásokon öngyilkos lesz, és Magda nem találja helyét a világban. Egy ideig rokonai fogadják be különböző helyeken és időre. Újra férjhez megy régi barátjához, akihez már akkor is gyengéd érzelmek fűzték, Horváth Déneshez. Innentől kezdődik az asszony lecsúszása az életben. Ebből a házasságából három lánya születik, de nehéz körülmények között élnek és férje sokszor megalázza őt. Előző házasságából született gyermekét már nem nevelheti tovább.Már elmúlt ötven éves mikor visszatekint életére és elmeséli nekünk az életét.
Kaffka Margit a Színek és években egy egyedülálló történetet adott nekünk és megismertette velünk Pórtelky Magdát, aki a viszontagságok ellenére mindig erős tudott maradni. Számomra mindig is fontosak voltak a hozzá hasonló női karakterek. Bár ebben a regényben a főhősnő nem jutott el arra az elhatározásra, hogy ő maga tegyen a saját éltéért és mindig a férfiaktól várta a következő lépést mégis példaképnek tekinthető. Azért mert a problémák elől sosem futamodott meg és végig ott munkál benne a remény például lányainak felnevelésekor. Megannyi megpróbáltatás után így vélekedik életéről: „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt - de én semmit belőle újra nem kezdenék.” Nem jut mindannyiunk számára egyforma élet és bizony vannak olyan részletek amelyekre legszívesebben nem is emlékeznénk vissza. Mégis egy életre a részünkké váltak.
Magda az emlékezéssel kapcsolatban levonja a számomra legfontosabbnak tartott tanulságot.
"Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk...